A Magas-Tátra lenyűgöző vidék. A TúraFotók.hu csapatát is nagyon megfogta a táj, így egy hónappal a Lorenz-hágó túra után ismét a Csorba tó környékén jártunk és ezúttal két napra mentünk. 2009. október 3. napján A Poprádi és a Hincó-tavak megtekintése mellett meg volt a csúcshódítás, az örök hó birodalmának határán a Koprova-csúcs megmászása, másnap pedig…
.. jól megjártuk, mert a kocsi sajnos megmakacsolta magát és a betervezett utak helyett szinte az egész napunk a hotel éttermében telt, várva a felmentő csapatot. Ettől eltekintve viszont nagyon szuper túra van mögöttünk. Az idő sokkal szebb volt, mint szeptemberben, sok napsütés, kevés felhő – a Magas-Tátra teljesen belátható volt.
A Morskie Oko és a Czarny Staw tengerszemek a Koprova-csúcsról
Zoli megjegyezte, hogy a Magas-Tátra még nem az örök hó birodalmának határa. Nos, lehet, de már majdnem
Az északi oldalon több helyen is látszott olyan hófolt, ami nem tűnt igazán frissnek – akár tavalyi is lehetne. A csúcson, melyből a hóember épült viszont valóban olyan volt, mint ami még nemrég esett.
Az eddig feltöltött galériák a két napos Tátra túra során készült képekből:
Útban a Poprádi-tó felé…
A túra előtti napokon részemről ismét nagy volt az izgalom. A legutóbbi, vagyis jobban mondva az első Magas-Tátra túra után nagyon vágytam vissza, hogy ismét láthassam a magas sziklacsúcsokat. Az időjárás a túra előtti két hétvégén csodálatos volt, ezért bizakodtunk, hogy ezúttal szép napos időben mászhatunk fel a csúcsra.
Ezúttal kétnaposra tervezett utazásunk hasonlóan a legutóbbihoz zökkenőmentesen indult és egészen a Csorba tóhoz felvezető kanyargós útszakaszig nem is volt probléma. Ott viszont a kocsi váratlanul megállt, leállt a motor. Kis várakozás után újraindult, ekkor még nem is gondoltuk, hogy ez a jelenség alapvetően meghatározza a hétvégénk alakulását.
A túra a Poprádi-tóhoz kb. 10 órakor indult. A Csorba tói parkolótól aszfaltos szakszt követően az erdőben emelkedtünk tovább. Ez a szakasz a fenyvesben kb fél óra volt, ezt követően jobbról nagyon szép kilátás tárult elénk. A tóraútvonal a hegyoldalon haladt végig, igaz kiépített úton, de ettől még nagyon hangulatos. Balról magas sziklafalak, jobbról völgy és távolabb még magasabb sziklák látványa ismét megfogott. Az idő pedig valóban sokkal tisztább volt, mint 1 hónapja. Felhők csak elszórtan voltak, azok is általában magasan a Tátra felett, így a kilátásban nem zavartak minket.
A szép panoráma mellett az út mellett kihelyezett információs táblákról az idelátogatók képet kaphatnak a Tátra madár és növényvilágáról is, lavinaveszélyről és még egy két helyi érdekességről. Utunk egy kis patakon átívelő fahídon át vezetett a Poprádi-tó felé, ahova egyébként autóval is fel lehet jutni. A TANAP szerint az egy órás út a Csorba tótól nekünk kicsit több időbe telt. De megéri nem autóval feljönni, mert a kilátás az út mentén tényleg nagyon szép.
A Poprádi-tónál lévő menedékház/vendéglő előtt nem időztünk sokat. Néhány fotó és már indultunk is vissza a Hincó-tavakhoz vezető elágazáshoz.
A Hincó-tavakhoz vezető úton…
Ismét erdős szakasz következett, ezúttal viszont bal felől lehetett a tájban gyönyörködni. Ezen a szinten kezdi a fenyőerdőt a törpefenyves felváltani. A törpefenyők felett pedig már csak a kopár sziklák magasodnak. Ez volt a túra leghosszabb szakasza – főleg a visszaút volt elég monoton -, melyen elég sokszor tartottunk kisebb pihenőket, ezért itt ismét időt vesztettünk a hivatalos szintidőkhöz képest. Az út egy darabig együtt halad a Rysy-re vezető túraútvonallal, melyet Zoli és Szilvi már pár éve megmászott. A túra további részén a Tengerszem-csúcs jó ideig látható volt. Messziről is jól kivehető volt, ahogy a turisták mint egy hangyakaraván zarándokolnak fel a híres csúcsra – Lengyelország legmagasabb hegycsúcsára, 2499 méter magasba.
Ezen a szakaszon már volt egy-két komolyabb emelkedő, egy kicsit talán kezdtünk is fáradni. Ismét elértük a patakot és a partján pedig következett az ebéd/reggeli. Már nagyon kellett! Tovább a Hincó-tavakhoz ismét meredeken kellett felfelé haladni. Minden alkalommal, amikor az emelkedő végét véltem látni megörültem, hogy végre fenn vagyunk, de bizony többször is csalódnom kellett, mert csak újabb emelkedő következett.
Végül azért többszöri szusszanás után sikeresen felértünk a fennsíkra, de a Koprova csúcsa még innen is nagyon távolinak tűnt. Egy kiszáradt tengerszemen keresztül elértük a Nagy-Hincó tavat, ahol – több magyar turista társaságában – ismét pihent kicsit a csapat.
Zoli útikönyve szerint a Nagy-Hincó tó nagyobb, mint a Csorba-tó. Hát, szemre nem könnyű megmondani, de a számadatok alapján egy kicsivel valóban meghaladja annak méretét. A Koprováról nézve, belátva az egész tó területét valóban elég nagynak látszik. A Nagy-Hincó tó a Magas-Tátra déli, szlovák oldalának legnagyobb és legmélyebb tava. A Menguszfalvi-völgy fölső végében, 1946 m tengerszint feletti magasságban fekszik és legnagyobb mélysége 53,7 méter.
A tóparti pihenő után indultunk is fel a Koprova-hágóra. Ahogy haladtunk felfelé az úton egyre jobban rá lehetett látni a Nagy-Hincó tóra és balról a Kis-Hincó tó is feltűnt mellettünk.
A Koprova-csúcs meghódítása…
A túra leglátványosabb része ez volt. Innen minden irányba szép a kilátás és mivel az égiek kegyesek voltak hozzánk és az idő csodás volt, semmi nem zavart minket a táj szépségeinek szemrevételezésében. A Hágóra vezető út nem túl meredek, szerpentin szerűen halad felfelé, de a köves terep miatt nehézkes. Több helyen a turistaúton farönkökkel, fadarabokkal van a kőtörmelék megtámasztva és ezek között lehet fölfelé haladni a Koprova-hágóra. Habár nem volt olyan vészesen meredek, mégis csak többszöri rövid pihi mellett jutottunk fel a hágóra, ahol gyorsan le csüccsentünk egy kicsit (ismét pihenni) – hát ezért volt az, hogy nem tudtuk tartani a szintidőket.
A pihenők mindig jól jönnek nekem, legalább van időm fotókat készíteni. Főleg most, amikor az idő is remek volt. Amíg én kattingattam a többiek napoztak egy kicsit 2000 méteren. Itt tűntek fel először a hófoltok a távolabbi északi hegyoldalakon. Kicsit feljebb haladva az úton pedig már kézközelbe is került a hó. Készült is belőle egy mini hóember. Ami sajna kint maradt a napon – pedig ha visszateszem, oda, ahol a havat találtam, lehet még jövőre is ott várt volna minket
Az őszi napfényben való sütkérezést követően a piros jelzésen folytattuk a túrát a Koprova csúcsa felé. Meredek emelkedős szakasz következett, amit a sziklás talaj csak nehezített. Innen visszanézve ellátni egészen a Poprádi tóig, valamint jó néhány havas hegycsúcs tűnik fel szemünk előtt. Itt a meredek emelkedő végén értük el a havas szakaszt (hóember építés kipipálva). És itt mutatta be Gábor a sziklaperemen való egyensúlyozás akrobata mutatványát. Zoli persze mint mindig most is jóval előttünk járt. Már már a csúcson. De ez volt az a pont, ahonnan már számunkra is belátható közelségbe került a Koprova cúcsa. Már nem csak távolról láttuk, ott álltunk előtte. Csak fel kellett rá kapaszkodni!
Egy keskeny sziklaösvényen át lehet a csúcs irányába haladni. Mellettünk jobbról és balról is mély szakadék. A nedves csúszós köveken nem árt óvatosnak lenni, meg kell nézni hova lép az ember (vissza felé úton volt is egy-két frankó megcsúszásom, aminek kisebb térdsérülés lett a vége). Erről a helyről – a majdnem csúcsról – teljesen rá látni a Nagy-Hincóra, ami már nem is tűnt olyan nagynak, innen nézve csak egy kis tócsa a nagy hegyek lábánál.
És végre! Eljött a pillanat, amikor már mi is ott álltunk – vagyis ültünk – a Koprova csúcsán 2300 méter felett. A csúcson két olyan hely van, ahol kicsit le lehet táborozni és körbe tekinteni a tájon. Északra Lengyelország, Keletre és Nyugatra pedig a Magas-Tátra Szlovák csúcsai tekintenek vissza ránk. Az Észak-nyugati völgy nagyon szép. A hatalmas mélység alján két tengerszem, de élesebb szeműek egy harmadikat is észre vehetnek kicsivel magasabban az egyik fennsíkon. Az Északi oldalon a szemközti hegyoldalon turista út szerű ösvények tekeregnek, de az talán már nem Szlovákia része.
Elég sok kép készült a csúcson, a csúcsról – többek között panorámaképek - de csak itthon vettem észre, hogy Zoli és Szilvi egyik képen sincs rajta. Volt már egy két közös túránk, de hogy elfelejtsek a csapatról képet készíteni a csúcson olyan még nem. De hát ez a Magas-Tátra, ahol minden csodálatos, gyönyörű, lenyűgöző és lélegzetelállító. Annyira megfogott most is és a Lorenz-hágónál is, hogy teljesen a tájra koncentráltam. És csak az került még a fotókra, aki belelógott a képbe.
Tetszett a Lorenz-hágónál is, de ez felülmúlta azt. Sokkal! Korábban az Erdélyi Csodavár barlangban voltam ennyire elvarázsolva, majd jött az első Magas-Tátra túra, de a Koprova túltett mindkettőn. Eddig nekem ez a csúcs túrám. Nagyon örülök, hogy ott lehettem és láthattam azt a tájat. Nehéz is volt elszakadni ettől a helytől. A visszaúton is visszavágytam a csúcsra.
Visszaúton…
Mivel nem körtúrát tettünk, a visszaút csak annyiban különbözött az oda felé úttól, hogy most lefelé kellett ereszkedni – ami jelentősen igénybe vette a térd és boka izületeinket. Gábor vissza felé sem tudta megállni, hogy ne másszon ki a sziklaperemére – más már a közeléből is leszédülne, de ő úgy mozgott ott, mintha mindig is itt mászkált volna. De ez nem is csoda egy olyan túrástól, aki már az Atlasz hegység négyezres csúcsait is meghódította.
Még a Koprova-hágó előtt elkészült a csoportkép, háttérben a Koprova-cúccsal, és szintén a hágó elérése előtt sikerült majdnem frankón lezúzni a térdem is ;(, ami egész lefelé úton jelentősen nehezítette a közlekedésemet. De ez csak még inkább a csúcs iránti vágyamat erősítette. Az annyira tökéletes pillanat volt..
Mire leértünk a Nagy-Hincó tóhoz már kezdett a nap alábukni a magas hegyek mögött és lassan narancsszínű lett az égbolt. De ekkor még nem gondoltam, hogy korom sötét éjszaka lesz, mire a túra véget ér. A lefelé út gyorsabban ment, habár rám nem egyszer várni kellett egy kicsit. A Poprádi tó – Csorba tó elágazást elérve végre elértük az út könnyebben teljesíthető szakaszát. Ismét a viszonylag sík, kövekkel kirakott útszakasz következett. Nagy megkönnyebbülés volt ez a fájdogáló térdemnek. Itt már én is jobban tudtam lépést tartani. A visszaúton egy nagy létszámú csoporttal találkoztunk, akik a Csorba tó irányából a Poprádi tó felé robogtak igen nagy tempóban. Nekünk sem ártott volna gyorsabban haladni, mert az éjszakai árnyai egyre közelebb kerültek.
“Éjjel érkezem” a Csorba tóhoz…
Így végül az utolsó szakaszt, ami fél óra kellett volna, hogy legyen majdnem 1 óra alatt hoztuk, ekkor már szinte korom sötétben. Igaz volt nálunk lámpa, de valamilyen oknál fogva nem élünk használatának lehetőségével – ha jól emlékszem. Inkább botladoztunk és botorkáltunk a magas fák lombja között beszűrődő holdfény mellett – és a fényképező vakujának fényében. A Csorba tóhoz közeledve már irányfény is volt. A tó körüli épületek fénye messziről látható, így azért az eltévedés lehetősége kicsi. A tóhoz visszaérve elkezdtük keresni azt az éttermet, amit legutóbbi ittjártunkkor láttunk a tó partján. A sötétben viszont elvétettük az utat és megkerültük az épületet. Végül megtaláltuk, de hiába. Teltház volt, nem szolgáltak ki minket.
A visszaúton többször felmerült a lehetősége, hogy mégsem lesz kétnapos túrahétvége és még aznap indulunk haza, de végül a sötétség, a fáradság és az éhség lett úrrá rajtunk és az ittalvás mellett döntöttünk. Ezért irány vissza a kocsihoz és elindultunk szállást keresni. És ekkor kezdődött a kálvária. Autó többszöri lerobbanása nem tette lehetővé, hogy messzire jussunk. a Poprádi úton, még jóval Svit előtt a Sosana motel parkolójának bejáratánál a kocsi végleg megadta magát. Égi jel! Itt alszunk.
A lerobbant kocsit betoltuk a parkolóba, ami nem volt éppen egyszerű eset mivel még tolni sem engedte magát, de pár perc próbálkozás után ez legalább sikerült. Ezalatt Zoli lefoglalta a szállást – egy szoba 3 ággyal ha jól emlékszem 11 Euro / fő volt az ára. Miután lecuccoltunk a szobában vacsora után néztünk.
Még a Lorenz-hágó túrán Endre emlegette sokat és nagyon pozitívan a szlovák káposztalevest (kapustová polievka), amit akkor én nagyon leszóltam, itt viszont a többiek is erre voltak begerjedve na és a sztrapacskára, ami pedig a nap folyamán volt többször téma . Kíváncsiságom és rettentő éhségem oda vezetett, hogy én is ezt rendeltem. És utólag igazat kell, hogy adjak azoknak, akik dícsérték, mert tényleg szuper volt. Már mint a leves, mert a káposztás sztapacska az nem jött be. A fínom forró leves a kifli szerű péksüteménnyel viszont isteni volt (másnap is ezt kértünk és bizony akkor is jólesett – azóta én emlegetem folyton, hogy de jó lenne egy kis tátrai káposztaleves!).
A vacsora után némi üldögélés következett az asztalnál, tanakodás a holnapi napról, majd irány a szoba. Ekkor már felmerült bennünk, hogy nem ártana B terv is a hazajutásra, ha a kocsi nem indulna, ezért hazatelefonáltnk és készenlétbe helyeztük a “mentő csapatot”.
Az éjszaka viszonylag nyugisan telt. A fáradság hamar elnyomta a csapatot. Persze aludt, aki tudott az alagsorban lévő diszkó miatt, én pl. többször is hangszórók dübörgésére ébredtem.
Egy hosszú nap a Magas-Tátra lábánál…
Másnap viszonylag korán keltünk, kb 7 körül. Már reggel is látszott, hogy ismét gyönyörű napos időnk lesz. Miután összekaptuk magunkat jöhetett a reggeli. Ekkor még bizakodva, hogy talán Zoliék kocsijával megyünk haza. Sajna nem jött össze. A kocsi ugyan elindult, de pár 100 méter után újra és újra leállt, ezért visszatértünk a motel parkolójába és kissé kétségbeesetten próbáltunk meg segítséget szerezni. Még a motel tulajdonosa is segíteni próbált, de a szerelő ismerőse nem vállalta be a kocsi átnézését, mondván nem ért a villamossági dolgokhoz. Kb 10 órakkor jutottunk el oda, hogy beláttuk nincs más megoldás, kell egy másik kocsi, így értesítettük az előző este készenlétbe helyezett “mentőosztagot”. Mi pedig vártunk és vártunk…
A nap folyamán feltámadt a szél, odakint elég hűvösre fordult az idő, pedig a nap szépen sütött le ránk. A délelőtt hátralévő része a motel éttermében telt nagyon-nagyon lassan. A percek néha óráknak tűntek. A nagy várakozásban végre eljött az ebéd ideje. Ismét fínom káposztaleves volt na és knédli szlovák gulyással (legalábbis nekem), ami szintén remek volt és miközben jóízüen falatoztunk azért reméltük, hogy a vacsora már nem itt ér minket.
Délutánra csendesedett a szél és kellemes időnk lett, hát sétálni indultunk. Így legalább jobban telt az idő. Nem messze, csak a motel mögötti tisztásra barangoltunk el kicsit, miközben vártuk megmentőinket. Én persze egész nap kattingattam a fényképezőn, több száz képet csináltam ugyan azokról a látnivalókról, de hát valamivel el kellett ütni az időt.
Délután három óra után végre eljött a megváltás, megérkeztek Debrecenből egy kalandos út után, rendőri intézkedésekkel meggyötört megmentőink. Sajna nem volt a kocsiban jólláthatósági mellény, amit a helyi (és egyébként magyar nyelvet beszélő) rendőrök nem néztek jó szemmel, amiért 20 eurónyi bírság lett a jutalom + 1 kukás mellény 5 euróért, ahogy Szilvi jellemezte a nem is tudom pontosan milyen színű, talán rózsaszín-fehér csíkos izét.
Mivel a kocsi hazavontatása több ok miatt nem volt lehetséges (az idő későre járt, szerpentinen vontatás?!, megfelő tapasztalat és felszerelés hiánya), ezért hamar átpakoltunk mindent, amit csak lehetett a Hyundaiból és indultunk is haza Debrecenbe. Kicsi kocsi pedig magányosan ott maradt a Sosana parkolójában.
A jó idő kitartott egész délutánra, így szép napos, tiszta időben autózhattunk a határ felé. Ha már a hangulat borús volt legalább a táj szépsége megmaradt. Az út hazafelé elég rázós volt. Szó szerint! A kocsi hátsó lengéscsillapítója - ha van benne egyáltalán – nem sokat ért. Gáborral együtt pattogtunk az ülésen le-fel, mire este kilencre hazaértünk nekem majd össze szakadt a hátam. De legalább haza felé nem bírságoltak meg a szlovák rendőrök, pedig ismét lestoppoltak.
Ami a kétnapos túrát illeti, Szilvinek és Zolinak valószínüleg elég kellemetlen élmény volt ez – kinek nem lenne az elveszteni a kocsiját. És valószínüleg a mentőalakulat tagja is jobban el tudták volna tölteni vasárnapjukat. De nekem összességében tetszett. Nagyon szép időnk volt, remek kilátás nyílt a Tátrában, jókat ettünk. Nekem bejött és vissza vágyom! És ismét tátrai káposztalevest akarok!!!
A Tátra lábánál magára hagyott kocsiért Szilvi és Zoli következő héten pénteken visszamentek és Kassa felől kerülő úton váltott vezetéssel hazavontatták. Igaz megcsináltatni már nem lehetett és bontóban végezte. De legalább úgy fejezte be pályafutását, hogy még utoljára túrázott egyet.
A Koprova-csúcsán és a Magas-Tátra lábánál készült panorámafotók külön galériában kaptak helyet. A Panorámafotók kategória alatt Koprova-csúcs panorámaképei néven megtalálható
A Magas-Tátrában a Koprova-csúcsra indult túrán rész vettek: én, Gábor, Szilvi, Zoli – háttérben pedig a Tengerszem-csúcs (a Rizi – Rysy), mely Lengyelország legmagasabb hegycsúcsa, és melyet egyébként még Lenin is megmászott egy útikönyv szerint.
sspace, admin
[...] « Magas-Tátra Koprova-csúcs az örök hó birodalmának határán… [...]
[...] Csodavár túravideó még szerkesztés alatt, így ezúttal az idei év legutolsó túráján, a Koprova túrán készült videókból vágtam össze egy pár perces [...]