A Rám-szakadék felkeresése Szilvi régi vágya volt. Sok szép hely felkeresése után 2010-ben úgy éreztük, hogy eljött az idő Magyarország eme híres természeti látványosságának a meglátogatására is. Április elején négy napot töltöttünk a Dunakanyarban, szálláshelyünk a Rám-szakadék „bejáratánál”, Dömösön volt, egy panzióban.
A Rám-szakadéknál
Noha előző nap még hűvös, esős idő volt, a túrát kellemes tavaszi időben kezdhettük meg. Dömösről elindulva kb. két kilométert tettünk meg egy műúton, amikor a zöld jelzésen jobbra fordulva már a Rám-szakadék közvetlen közelében érezhettük magunkat. Noha az én régi turistatérképem még parkolót jelzett a műút végén, azóta az utat már a faluban lezárták, tehát a túra ezzel a szakasszal semmiképpen sem rövidíthető le.
Hamarosan megjelentek az első sziklafalak és kisebb vízesések. Sajnos sportcipőben indultunk el, pedig ehhez a túrához esős idő után a turistabakancs szinte nélkülözhetetlen. Ettől függetlenül a szurdokot (mert a Rám-szakadék tulajdonképpen egy gyönyörű szép sziklás szurdok!) hóolvadás vagy esős időszak után érdemes felkeresni, mert az igazi lényegét a lezúduló víztömeg és a szép vízesések adják. Ahogy haladtunk előre, kezdett déja vu érzésem lenni. Hiszen én itt már jártam! Valójában nem… Egyszerűen arról van szó, hogy a túra erősen emlékeztetett a tavalyi Kis-Fátra túránkra. Noha a hatás egy fokkal azért kisebb, Magyarországon ez a túra egyszerűen páratlan és kihagyhatatlan!
Amikor kiértünk a szurdokból, megállapítottuk, hogy jó döntés volt ide eljönni. No de a túra még nem ért véget, kis pihenő után megcéloztuk Dobogókőt. A talaj kissé sáros volt, de azért jó tempóban tudtunk haladni tovább felfelé előbb a sárga, aztán a piros jelzésen. Dobogókő teljesen kihalt volt, meglátszott, hogy hétköznap van és még csak április elején tartunk. A kilátás a Dunakanyar irányába gyönyörű volt, megérte ide feljönni. Tisztán kivehetőek voltak a Vadálló kövek is, amelyeket legközelebb biztosan felkeresünk, ha erre járunk.
Miután kigyönyörködtük magunkat, elindultunk lefelé, előbb a piros, aztán a sárga jelzésen, gyakorlatilag egészen a műútig párhuzamosan haladva a felfelé vezető úttal (nagy forgalom esetén egyébként is ez az ajánlott útvonal, hogy a szurdokban az emberek zavartalanul haladhassanak felfelé). Az én régi turistatérképemhez képest egy szakaszon átfestették már a jelzéseket egy másik útra, de szerencsére ez nem okozott problémát a lefelé vezető út megtalálásában. A túra összességében kb. 7 órát vett igénybe, és körülbelül 600 méter szintkülönbséget kellett leküzdenünk. A végén csak annyit mondtunk: ide már korábban is el kellett volna jönnünk!
Pénteken indultunk el haza, és útba ejtettük a vácrátóti arborétumot is, amelyet pedig én szerettem volna már régóta megnézni. Tavaly már jártunk erre felé, de sajnos pont hétfői napon, amikor zárva volt. Az arborétum májusban és júniusban a legszebb, de így április elején is nagyon hangulatos volt. Hírességei az ún. lélegző gyökerek, amelyek a földfelszín felett láthatóak, és igencsak egyediek kis hazánkban.
A beszámolót írta: Katona Zoltán
A képeket készítette: Gaska Szilvia, Katona Zoltán
