Az Erdélyi Csodavár túra teljesítve! És végre eljött az idő, hogy itt is beszámolhatunk legújabb túránkról, mely számomra az egyik legfelemásabb, de egyben a leges legszuperebb túra is volt.

Elkészült mindkét beszámoló. Zoli beszámolója rövid és tárgyilagos, ez az enyém valamivel bővebbre sikerült.

Akkor bele is kezdenék a mesébe, de előtte még megemlítem, hogy a Csodavár ismertetője már fent van a honlapon, a Csodavár turistatérkép pedig  felkerült a Túra térképek rovatba.

A készült képek a galériában megtekinthetők.

[Megtekintés PicLens-el]

1234...424344►

Az előzmények…

Már amikor Zoli először említette a túra helyszínét rögtön nekiláttam keresni pár infót a neten. A látott képek és az olvasott tájékoztatók alapján már nagyon vártam az utazást. A nagy várakozás közepette elkezdtem az előkészületeket is, mivel néhány dolgon változtatnom kellett eddigi túráimhoz képest.

Először is ide már nem lehet “mezei” sportcipőben menni. Vagyis lehet, de nem érdemes. Bakancs az, ami erre a terepre való. Hát szerdán vettem is egyet Zoli kíséretében és Apuci76 iránymutatásai alapján. Nem vagyok a bakancshoz hozzászokva, eddig minden alkalommal futócipőben indultam útnak, ezért furcsa volt ilyen cipőben mászkálni. Nehéz és eleinte kissé kényelmetlen, de meg lehet szokni.

Másodszor az eddigi túrákon használt HP Photosmart fényképezőm megadta magát és az Olympos masinát sem sikerült megkaparintani, amivel a Skaliskón jártam. Így hát zsebbe kellett nyúlni és venni egy új fényképezőgépet. Sokáig gondolkodtam, milyen legyen. Kicsi és kisebb tudású vagy egy nagyobb méretű, komolyabb gép. Sok minden a kisebb, kompakt gép mellett szólt, de végül elcsábultam és egy Fuji S1500 digitális fényképező mellett döntöttem. Igaz ez sem túl nagy és nem igazi profi fényképező, de a korábbinál nagyobb méretű és 12x zoom, továbbá 10 megapixel felbontás is társul hozzá. A túrán kiderült, a kisebb egyszerűbb gép praktikusabb lett volna, de majd csak megszokom ezt is – erről majd még írok kicsit később.

És ezzel el is érkezett a várva várt nagy nap, 2009. július 18, szombat, amikor is négyen Zoli, Apuci76, Peti és jómagam indultunk útnak.

Az indulás…

Na ez kész cirkusz volt számomra mivel már kora reggel nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan azt szerettem volna. Ez volt harmadik külföldi utam, de sok tekintetben az első. Első utam Romániába, Erdélybe, első túrám bakancsban, első alkalom, hogy nem a megszokott fényképező(ke)t használom, első alkalom, hogy néha elégedetlen voltam, első alkalom, hogy nyűgösködtem, első alkalom, hogy elkéstem az indulásról…

Már reggel érezni lehetett, hogy nagy meleg lesz. Az év vihara előtt jött a nagy hőség. Éppen ezért nem a túraruhában indultam a találkozási pontra, hanem csak úgy városias rövidnacis öltözetben. Túra cuccok pedig be a táskába. Vagyis szerettem volna, de bizony kifelejtettem belőle. Így hát vissza kellett érte sétálni. A bakancsot már reggel elkezdtem betörni, az pedig a lábam. A túra ruháért való oda-vissza gyaloglás a bakancsban kissé elrontotta a kedvem, és a többiekét is gondolom, mert így miattam kb 20 percet csúszott az indulás – főleg hogy még némi elemózsiát is be kellett szereznem, mivel még az sem volt nálam.

A tényleges indulást követően még egy tankolást iktattunk be Berettyóújfalunál, ezt követően pedig tovább robogtunk a határ felé. A Magyar – Román határon a borsi átkelőnél nem kellett sokat időzni és az úthasználati matrica is gyorsan megvásárolható volt. A rövid kényszerpihenő után indultunk is tovább Nagyvárad (román nyelven: Oradea) irányába.

A határon túl…

A határ mellett tovább haladva nincs sok látnivaló. Szlovákiával ellentétben itt nem túl szép a táj. Az út mindkét oldalán logisztikai központok, multi cégek telephelyei és füstölgő gyárkémények fogadnak. Nagyváradot elérve azonban már változik a táj.

Nagyváradnak az a része, melyen keresztül vitt utunk poros, szmogos szocialista hangulatú nagyváros képét festi. Régi, nem túl jó állapotban lévő épületek között haladva itt ott azért vannak új építésű ingatlanok is, melyek főleg bankoknak, bevásárló központoknak, autószalonoknak adnak otthont.

A közlekedés első ránézésre kissé kaotikus. Minden sávból mindenfelé haladó autók, villamos síneken és árkon-bokron keresztül közlekedő járművek százai. A forgalom gyors és a gyalogátkelőhelyeket a helyi autósok nem igazán tisztelik.

A villamosok viszont tetszettek. Vannak régiek és újak, több generációt felölelő villamos történeti kiállítás, élőben. A színük nem igazán jött be, de a régi generációs kocsikat idehaza is elnézegetném.

A folyón átkelve (itt folyik a Sebes-Körös) már változik a tájkép. Egyébként is egy folyó mindig sokat dob egy város összképén, de innen már a közeli kisebb hegyek is látszanak. Déva irányába haladva Félix-fürdőn (román nyelven: Băile Felix) keresztül folytattuk utunk a 76 (vagy 79) főúton kanyarogva, kistelepülések tucatjain áthaladva. A Nagyvárad – Belényes (román nyelven: Beius) útról Kisszedresnél (román nyelven: Sudrigiu) kell letérni balra,  Vasaskőfalva (román nyelven: Pietroasa) irányába.

Itt már közel a cél…

gondolná a megfáradt utazó. De az út nehezebbik része még csak most következett. Vasaskőfalva községnél Boga-telep, Pádis irányába kell letérni és rögtön az elején egy macskaköves útszakaszon találjuk magunkat. De lesz ez még így se! Mert, hogy út hol volt, hol nem volt. Egyes szakaszokon egyáltalán nincs csak a sziklás talajon közlekedhetünk, másutt viszont egész tűrhető utat építettek (építenek) szalagkorláttal ellátva végig az út melletti patak partján. Az út mellett folyó patak neve talán Boga, vagy Rákos patak, erről ellentmondásos infókat találtam. Boga-telep után viszont már egyáltalán nincs út, ott már tényleg csak a hegyi szerpentin marad, mely erősen igénybe vette Zoli autójának alvázát és futóművét.

Javasolt magas alvázas, jó lengéscsillapítókkal rendelkező autóval nekiindulni az útnak, pl.: Suzuki Ignis, Dacia simán felmegy, de igazán a Land Rover kategóriájú kocsik valók erre a terepre.

Boga-teleptől a Glavoj-rétig (völgyig) hátra lévő 9+3 kilométeres szakasz egy órás út volt, melyen hol a kocsiban ülve, hol pedig mögötte sétálva haladtunk. De legalább a sziklafalak és magas fák hűvösében, szép környezetben! Az utazásunk így közel 6 órásra sikerült.

A Glavoj-rét…

a Kárpátok egyik közkedvelt turistaközpontja a Bihar-hegységben, mely egy nagyon szép völgy – lenne. De mivel a völgyben, a réten vadkemping található a sok autó és sátor ront a látképen – és a környezeten is. Nincs szemétlerakó, legalábbis én nem láttam, a keletkezett hulladék egy része sajnos a réten csordogáló patakban található L. Megjegyzem, mi haza hoztuk a sajátunkat!

A réten szabadon kószálnak az állatok, lovak és bárányok. A lovak az úton sétafikálnak a kocsik és a túrázók között, akár meg is lehet őket simizni. Városi ember ilyet ritkán láthat.

Rövid bámészkodás után gyorsan átöltöztünk a túraruhánkba, túrazsák a hátra és GO!

A Glavoj-rétről egy szekérúton indultunk, vagyis kezdtünk el rohanni déli irányba, egy rövid ideig a Vár-patak mentén, majd a nemrég lehullott sok csapadék következtében elég sáros erdei ösvényen ereszkedtünk alá a Csodavárnak helyt adó völgybe. Nagy volt a tempó, ami nekem nem igazán tetszett. Itt kezdtem először elégedetlenkedni.

A bakancs törni kezdte a lábam, a nagy rohanásban nem volt időm fotózni, az új gép pedig nem könnyítette meg a helyzetem. Nem lehet vele olyan gyorsan fényképet készíteni, mint a HP-val, lassan zoomol, állítja az élességet és ez mind-mind időveszteség, ezért gyakran elmaradtam a többiektől – ráadásul a képek egy része nem is sikerült. Ráadásul a csúszós terepen még a bakancsban is huppantam egy nagyot, így már nem csak a lábam, de a hátsóm is kezdett fájni.

Az erdei szakaszon nem lehet messze ellátni, nem látszanak a sziklafalak, egészen addig, amíg meg nem közelítjük a Csodavárat. Először csak egy kis sziklafal látszik, majd lassan előbukkan a Barlang „fő”bejárata.

A Csodavárnál…

A barlanghoz vezető út utolsó szakaszán, ahol már rálátni a bejáratra egyre meredekebben lehet ereszkedni. A közlekedést segíti a sziklafalhoz erősített drótkötél, helyenként létraszerű építmények. Kesztyűt érdemes vinni, lehetőleg bőr vagy erős szövetanyagból készültet, mert a kapaszkodásnál hasznos lehet – sőt, a barlangban is jól jött.

Első ránézésre a Csodavár barlangjának bejárata csak egy kis rés a sziklafalon. Mindaddig ez az érzése az embernek, amíg meg nem lát egy másik embert, lent a barlang bejáratához közel, kb egy hangya méretben. Ekkor döbbenünk csak rá, milyen hatalmas is ez a képződmény. Az érzés, ami elfog szinte leírhatatlan. Ezt látni kell és átélni!

A Csodavár (román nyelven: Cetăţile Ponorului) Erdély egyedülálló exo-karsztjelensége, Európa legnagyobb ilyen jellegű képződménye, nagyon ismert, híres és méltán népszerű hely. Három, úgynevezett várudvarból, azaz hatalmas dolinából áll, melyeket a hihetetlen méretű Csodavár barlang köt össze. A dolinák legnagyobb szélessége kb. 300 méter, legnagyobb mélysége 200 méter körüli. A Csodavár vezeti le a Pádis – fennsík csapadékvizét a felszín alatt. A barlang főbejárata 78 méter magas és 30 méter széles. Amikor oda értünk a közelébe már teljesen magával ragadott a lenyűgöző méretű barlang bejárat. Fantasztikus!

És itt jött egy újabb megdöbbentő élmény. A túratársak közölték, hogy nem ereszkedünk le közvetlenül a bejárathoz, mert „túl meredek” a fal, melyen egy drótkötél segít a le és fel jutásban. Hiába érveltem, hogy mások is vannak odalent, a srácok hajthatatlanok voltak és már indultak is tovább egy másik dolinához. Én pedig teljesen el voltam keseredve, hogy ekkora út megtétele után, kisebb sérülések elszenvedése közepette itt vagyok egy ilyen gyönyörű, lenyűgöző helyen és nem mehetek oda megnézni közelebbről. Csináltam még pár képet és egy videót és én is a többiek után indultam felfelé egy vaslétrán.

Útban a másik dolinához egy sziklás, kavicsos, kőomlásos részen haladtunk tovább. A táj, a sziklafalak, az erdő továbbra is gyönyörű. Mindez viszont nem igazán kötött le, mert a világ összes haragja és minden dühe dúlt bennem és azt gondoltam ez nem lehet igaz. Kihagytuk a legjobb rész.

A másik, az előzőnél nagyobb átmérőjű dolina aljára érve egy román túracsapat már ott pihent. Mi is csatlakoztunk és a barlang ottani, viszont az először látottnál jelentősen kisebb bejára mellett elfogyasztottuk ebédünket. A 30 fok feletti hőségben nagyon kellemes érzés volt a barlangból hullámokban feltörő hűvös pára, melyet nemcsak érezni, hanem látni is lehetett.

Ekkor kezdtem kicsit enyhülni, mivel végre biztossá vált, hogy itt már mi is leereszkedünk a barlangba. De még ekkor is csak azzal a szándékkal, hogy bemegyünk egy kicsit és ha sok a víz visszafordulunk. Mert, hogy a másik csapatnak nem sikerült átkelni.

Felszerelkeztünk a (fej)lámpákkal, volt aki a pulcsit is felkapta – én is terveztem a hűs áramlatok miatt, de végül nem tettem -, de akkor úgy véltem felesleges lesz.

A Barlang gyomrában…

Szerettem volna úgy kezdeni, hogy „egyedül a sötétben”, de ez nem lenne igaz, mivel indulásunkkor egy újabb nagy létszámú csoport érkezett a barlanghoz és így elég népes kis csapat vágott neki egyszerre az útnak. A leereszkedés pillanata ettől függetlenül ismét nagy élmény volt. Ahogy egyre beljebb hatoltunk a sötétbe és már csak a lámpák fénye volt látható egyszerre félelmetes és izgalmaz érzés fogott el. Mindenkinek csak ajánlani tudom. Odalent már nem volt annyira érezhető a hűvös, a kinti nagy hőmérsékleti különbség hamar kiegyenlítődik. A barlangban egy földalatti folyó dübörög. Aki kellően elszánt az a folyó mentén a föld alatt kb. 350 méter hosszú, kalandos túrát tehet kőről-kőre ugrálva. Persze csak ha megfelelő a vízállás.

Mi nagyon jó időpontban érkeztünk. Előző hetekben folyamatosan esett, így volt kellő csapadék. Nem túl sok, és nem is kevés. Éppen elég ahhoz, hogy még átjárható legyen a barlang, de azért legyen némi élmény is a barlangi folyóban lévő köveken mászkálva.

Kötelező felszerelés a lámpa! Lehetőleg fejlámpa, hogy a kezeink szabadon maradjanak a kapaszkodáshoz. Igaz népszerű a hely, ezért szinte mindig vannak turistacsoportok, akikkel át lehet kelni a barlangon, de jobb úgy készülni, hogy saját magunkra vagyunk utalva. Lehet tartalék cipő és száraz zokni sem árt.

Eleinte kevésnek tűnt a víz, könnyen lehetett haladni, de egyszer csak mélyült a földalatti folyó, és ritkábbak lettek a száraz felületek. A folyó dübörgése, ahogy zúg le a mélybe fantasztikus. A videón hallani a hangot, de élőben sokkal jobb. Elkezdtünk ugrálni a kisebb-nagyobb köveken, és megmásztunk hatalmas sziklatömböket is. A Csodavár-barlangban L alakban haladtunk a túlsó be-ki járat felé. Volt, aki nem úszta meg szárazon és egyszer kétszer megmártózott a néhány fokos vízben és volt, aki eleve úgy indult neki rövidnadrágban, szandálban és térdig gázolt a vízben – ami kis csapatunkból Apuci76 járt pórul, neki még a zoknija is vizes lett, így a túra még tervezett további szakaszán a kilátóhoz már nem tudott velünk tartani.

A Csodavár túra barlangi szakaszán folyamatosan az élmények hatása alatt álltam, kicsit még most is, ha rá gondolok. Akkor és ott már nem zavart a bakancs által okozott kellemetlenség, nem fájt az esés közben elszenvedett sérülés, nem bántam, hogy siettünk és nem volt időm rendesen fotózni és teljesen elfelejtettem, hogy fél órája még mennyire haragudtam a fiúkra. A háromnegyedórás barlangi túra végén azon a hatalmas méretű kapun jutottunk ki, melyen korábban bemenni szerettem volna. Mikor pont a barlang ív alatt áll az ember rádöbben, milyen kicsi is valójában. Ott minden óriási méretű, fák, sziklák, minden.

A mélységből két út vezet felfelé. Az egyik lehetőség a már említett meredek sziklafalra erősített drótkötél, a másik leszakadt sziklákon való felkapaszkodás. Mi ezt választottuk, a drótkötélnél sokat kellett volna sorban állni.

Ismét a felszínen…

A sziklákon felfelé mászva, néhol egyikről a másikra ugrálva, a többiek egymást segítve én pedig a fényképezőgépembe kapaszkodva haladtam előre. Egy nagyobb sziklaperemre felérve kicsit megpihentünk. Én tovább csodáltam a hatalmas Csodavár-barlang bejáratát. Továbbra is az élmények hatása alatt voltam. Kb. olyan volt ez nekem, mint amikor gyerek bontja ki a karácsonyi ajándékot, és a már régóta vágyott játékot találja benne. Nem tudtam betelni vele, fel voltam pörögve rendesen. Én is és a többség megúsztuk teljesen szárazon. Na jó talán áztunk egy kicsit, kivéve Apuci76, mert Ő nagyon. Miután megszáradtunk indultunk ki a völgyből azon az úton, amelyiken jöttünk. Lett volna másik út is, de idő hiányában mi ezt választottuk.

Visszafelé a Glavoj-rétig nem sok említésre méltó dolog történt. Találkoztunk néhány magyar (vagy magyar nyelvet is beszélő) turistával, Apuci76 a vizes cipőben kissé lemaradt (végre nem én zártam a sort), valamint Zoli megzavarta a pillangós kompozíciómat – így ismét elmaradt a természetfotó-csoda és megint nem lesz mit beküldeni NAT GEO-hoz.

A Glavoj-ra vissza érve Apuci76 pihenni tért a vizes bakancsban, így hárman folytattuk a túrát a Pietrele Galbenei kilátóponthoz. A kilátópont keresés eleinte sima ügynek látszott, főleg, hogy a velünk szembe érkezők mind megtalálták és pozitívan nyilatkoztak a látottakról. Akkor még nem is gondoltuk, hogy mi nem fogjuk megtalálni. A kilátópont táblája csak az Eszkimó-barlang felől érkezőknek látszik, a Glavoj irányából érkezők felé nem jelzi semmi a leágazást a sárga jelzésről. Mi sem vettük észre, elsétáltunk mellette. Hosszas keresgélés után végre találkoztunk egy fiatal párral, akik ismerték az utat és elvezettek minket a kilátóponthoz.

Túránk csúcsán…

Ebben a kilátópontban legalább nem kellett csalódnunk. Remek a kilátás! A hatalmas völgyekre ráülő pára miatt ugyan homályos volt a messzi táj képe, de egyébként ez is nagyon ott van. Magas hegyek, szép zöld táj, sziklafalak, ami hiányzott az csak az erdő hangja. Itt ugyanis semmit sem hallani a szél zúgásán kívül. Talán mert túl sok a turista, erre felé vadon élő állatokat nem nagyon látni. Pedig érkezésünkkor gondoltam, na akkor „lássuk a medvét!”, de semmi. Nemhogy medve, de még egy árva madarat sem láttam, hallottam egész út alatt.

A sziklacsúcson nem sokat időztünk, így is nagyon eltelt az idő. Néhány fotó után indultunk is vissza a Glavoj-rétre a sárga túrajelzés mentén, de nem ott, ahol felfelé is jöttünk. Tettünk egy kis kitérőt.

Már délután 6 óra is elmúlt, amikor vissza értünk a kocsihoz és fél hét felé volt az idő, amikor haza indultunk.

Útban haza felé…

Újra nekivágtunk a kanyargós, sziklás, köves szerpentinnek, de ezúttal már nagyobb rutinnal. Haza felé Apuci76 vezetett egészen a határig Zoli helyett és kevésbé kímélte a kocsit – hamarabb is értünk haza, nem sokkal több, mint 4 óra alatt.

A hegyi útról lezötykölődve Pietroasatól a határ irányába fordultunk, és  robogtunk bele a Magyarországon ekkor már javában tomboló viharba. Az úton nem volt semmi gond vissza felé sem. Egy kis kamionos rallyt leszámítva semmi izgalom. Egy román rendszámos Volvo kamion tartott országúti rodeót, az alkonyati sötétben a településeken is elképesztő iramot diktálva. Megelőzni (sőt néha utolérni is) szinte lehetetlennek tűnt, de egyik óvatlan pillanatában mégis sikerült. Nem tartott soká az előnyünk, mert a Nagyváradi külső gyűrűn haladva eszeveszett tempóban húzott el ismét mellettünk.

A határt elérve a már említett sofőr cserét követően autóztunk tovább és bámultuk a villámok fényjátékát a viharos égbolton. Akkori információink szerint Debrecent elkerülte, de mint később kiderült azért egy kicsit kapott a város is kb éjjel 11 előtt, ami engem pl. rendesen megáztatott, még a mobilom is beázott, két napig hangja sem volt.

Debrecenbe este 10 után értünk. A Mikepércsi úti bevásárló központ parkolójától már két keréken jutottam haza – eközben ért oda a vihar sarka és idén a Balatoni túrát követően már másodjára mondhattam el, hogy „arcom mossa eső és szárítja a szél”.

Mindent egybevéve…

ez volt életem eddigi legjobb túrája, kirándulása. A legszebb tájak, a legnagyszerűbb élmények értek itt, melynek fénypontja a Csodavár elképesztően szuper barlangja volt. Ezt a túrát nem érdemes kihagyni. Aki teheti, menjen el és nézze meg saját szemével, mert a galériában látható képek nem képesek visszaadni azt az élményt, ami ott éri az embert.

Ez az a túra, amire tényleg nem volt elég egy nap. A szokásosnál kicsit hosszabb út miatt nem jutott idő mindenre úgy, ahogy szerettük volna, a Medve-barlang meglátogatása el is maradt. Ide érdemes több napra menni és bejárni a környéket – Pádis fennsík, Csodavár, Eszkimó-barlang, Szamosbazár (Szamos-kőköz), Aragyásza barlang, Medve-barlang, az Eminenciás-vízesés és a Galbina-kőköz.

A túrára, mint írtam jó kocsi, esetleg hegyi utat is bíró kerékpár kell. Bakancs, lámpa, erős kesztyű, váltó cipő (zokni, törölköző) szükséges. Szúnyog a sok víz és a meleg ellenére nem volt, azok ellen nem kellett védekezni és kullancsot sem találtunk magunkon – darazsak itt-ott előfordultak. Kisebb horzsolás, sérülés megeshet, ezért elsősegély csomag is jól jön.

Jó utat és kellemes túrázást kívánok mindenkinek, aki belevág!

sspace, admin