Ez a túrabejegyzésünk egy szlovákiai kiruccanás eredménye.
A túrát 2009. május 9-én teljesítettük, úti célunk Tiszolc település közelében lévő Rimafűrész ( szlovák nevén Rimavská Píla) melletti hegycsúcs, a Trstie volt. És, hogy miért első lépések?

Ez volt az első külföldi túra, melyen személyesen részt vettem
Beszámoló folyamatosan, de a képek felkerülnek a galériába.
Térkép ha meg lesz, a Túra térképek menüpontba kerül majd, de ide is belinkelem később.

[Megtekintés PicLens-el]

1234...678►

Rimavská Píla település története itt elolvasható. A túrához térkép itt tekinthető meg.

Elindultunk…

Debrecenből kb fél hétkor, s Putnoknál egy megálló közbeiktatásával robogtunk egészen Rimafűrész településig, melyet kb háromnegyed tízkor értünk el. A túra a település templomától indult a zöld jelzés mentén, keresztül a patakon, át a város hegy felőli részén. A hegy viszonylag meredeken emelkedik, így már rögtön az elején lehetett kapaszkodni. Nagy erőfeszítésünk közepette figyelmen kívül hagytuk a turistajelzéseket és egy szekérúton teljesítettük a felfelé vezető út kb egyharmadát.
Később megtaláltuk a hivatalos túraösvényt, amely itt-ott egybe esett a járművek által is használt úttal és be kellett látnunk ez volt a könnyebb választás. A zöld túra jelzés sokkal nehezebb lett volna (így lefelé jövet  is inkább “letévedtünk”  jelzésről).

Szekérúton, s erdőben…

Kilátás a környező tájra elég sok helyen volt az út során, de ezeken a helyeken inkább csak a közeli (szemközti) hegyoldalakra lehetett rálátni. A szekérutak mentén a fakitermelések vagy éppen vihar károk miatt hiányzó erdő helyén lehet kitekinteni a környék településeire, hegyeire.
Túránk idején az utak szárazak voltak, csak néhol lehetett a keréknyomokban esővízzel találkozni. Az erdőben szintén jól lehetett közlekedni, de egyes szakaszokon olyan vastag rétegben volt a lehullott falevél, hogy néha bokáig süllyedt benne az ember. Ez elég veszélyes, könnyen baleset lehet a vége, ezért nem árt óvatosan lépkedni az ilyen szakaszokon. Sőt, egyes meredek lejtőkön igen keskeny nyomtávon lehetett közlekedni, melyet ráadásul szintén falevél borított, ami igen csúszóssá tette a talajt. Még szerencse, hogy elég sűrűn vannak a fák, van mibe kapaszkodni.

A jelzések a túra útvonalán egész jól fel vannak festve, könnyen követhetőek, de az erdős részeken oda kell figyelni, mert néha pont a kidőlt fákon találni meg a jelzést vagy pedig távolba kell látni, hogy a következőt észre vegye a túrázó.

A csúcson…

A csúcs előtti szakasz igen meredek. Egy darabig az erdőben a falevelekkel borított csúszós lejtőn, majd pedig nyílt, füves terepen közelíthető meg. Személy szerint amikor megláttam a menedékházat (ami még nem a csúcs, de már majd nem) és a mellette lévő padokat, annyira megörültem annak, hogy mindjárt leülhetek, hogy teljesen kiment belőlem az erő és alig bírtam felvánszorogni azon a kb 50 méteres szakaszon (a szintemelkedés is több 10 méter). Már-már majdnem négykézláb tettem meg az utat, de végül erőt vettem magamon és ember módjára két lábon teljesítettem a távot.

A menedékház mellett padok, asztal és tűzrakó hely van, így akinek 1100 méter magasban támad kedve szalonnát sütni az megteheti. Jó is lett volna egy kis sült szalonna, hogy visszanyerjük erőnket, de be kellett érnünk azzal, amit otthonról hoztunk.

Némi pihenő és a már említett kis falatozás után indultunk tovább a csúcsra a piros jelzés mentén. Nem túl hosszú szakasz, de ismét emelkedővel kezdődik. A csúcs viszont nem is annyira csúcs. Igazából egy fennsík szerű erdő közepén nagy semmi! Se egy kilátó, se egy tisztás ahonnan szét lehetne nézni. Még szerencse, hogy a menedékháztól az előtte lévő nyílt terepen el lehet látni egészen az Alacsony-Tátráig, melynek havas hegyoldalai gyönyörűen csillogtak a szikrázó napsütésben. Ez már önmagában is olyan látvány, amiért megéri felmászni legalább a menedékházig. Ha nem is a meredekebb zöld túrán, akkor a jelentősen könnyebb sárga túra útvonalon, melyet akár gyerekekkel is lehet teljesíteni.

Kilátót keresve…

A turistatérkép szerint nem messze a csúcstól a hegy másik oldalán van két kilátópont. Ehhez néhány métert ereszkedni kell lefelé a már említett sárga jelzés mentén, de ez több száz méteres útszakaszt jelent, mivel a hegy itt nem túl meredek.  Kis kitérővel, egy sötét fenyvesen keresztül gázolva az első pontot sikerült is megtalálni, de a kis kőhalmokról sajnos semmilyen kilátás nem nyílik a tájra, mivel a környező fák magassága igen jelentős és mindent eltakarnak a kíváncsi turista szemek elől.  Némi csalódottság (főleg nálam) után elindultunk megkeresni a másik kilátópontot. Vissza a sötét és félelmetes fenyvesen át a (fő)útra és folytattuk a lefelé menetelést egy széles, járművek által is használt egyenetlen, kavicsos úton. Jó ideig haladtunk, mire úgy döntöttünk nincs értelme tovább menni, mert a kilátópontnak nyoma sem volt. Lehet ismét eltévesztettük az utat vagy éppen nem vettük észre a jelzett tisztást, de lehet, hogy ez a kilátópont is már csak a térképen létezik.

A visszaút…

Amerről jöttünk, arra mentünk. Sikertelen kilátókeresésünk után ismét a hegycsúcs felé vettük az irányt, de ezúttal a csúcs előtti elágazásnál a menedékház irányába fordultunk.
Amikor délkörül felértünk  csúcs még meg is jegyeztük, hogy milyen csöndes a táj, sehol egy turista (persze rajtunk kívül). Mire visszaértünk a házhoz már egészen más volt a kép. Egy szlovák turista csoport időzött éppen a hegyoldalon elég vegyes életkorral. Teljesen meglepett, hogy az óvodás gyerektől kezdve egészen a nyugdíjas korú túrázókig minden korosztály megtalálható volt a csoportban. Korábban én még soha nem jártam ilyen magasan (1120 méter) és azok után, hogy úgy ki voltam merülve a hegymászástól nem is gondoltam volna, hogy erre a csúcsra gyerekek vagy idős emberek is fel tudnak mászni. De mint feljebb írtam, a sárga jelzésen egész könnyen teljesíthető a túra. Egyébként a szlovák túrás “kollégák” igen barátságosan fogadtak minket. Tőlük tudtuk meg, hogy a havas hegycsúcsok, amiket láttunk nem a Magas-Tátra, hanem csak az Alacsony-Tátra. De ez mit sem rontott a látottakon, az egyszerűen szép volt.

A lefelé vezető út habár ugyan az volt, mint felfelé most sokkal fárasztóbbnak tűnt. Felfelé az izmok fáradtak el, lefelé az ízületek nyöszörögtek. A bokám és a térdem folyton azért könyörögtek, hogy tartsunk kis pihenőt, ami néha néha sikerült is. De Zoli túravezető kolléga, aki már rutinos túrás (idén már vagy 6szor vágott neki az útnak) egész határozott tempót diktált, amivel igyekeztem lépést tartani (nehogy már azt gondolja nem bírom az iramot ).

A lefelé út talán kicsit hosszabbra is sikerült, mint a térkép szerinti szintidő, de szerintem egész jól haladtunk. Egy komolyabb pihenő volt beiktatva, az is már a településhez közeli hegyoldalon. A városba ezúttal nem a felvezető úton értünk vissza, hanem a vasútállomás felől kerültünk és onnan keltünk át a patakon (ami egyébként lehet, hogy folyó, nem tudom).

Hazafelé…

A vissza út előtt még megcsodálhattunk egy frankó járgányt, amivel a hegyi utakat járják a helyiek - kb ilyen volt vagy talán pont ez. Az ilyenekkel könnyű hegyet mászni, nem fárad úgy el az ember.
A túrára gépkocsival mentünk, melyet a helység temploma előtt hagytunk. Innen kellett hazavezetni, ami nem egyszerű feladat, ha előtte 20 kilométert mászkál az ember +/- 800 méteres szintemelkedéssel. Még szerencse, hogy nem nekem kellett vezetni és kényelmesen pihenhettem a haza úton, míg kolléga nyomta a pedált.

Hazafelé nyugtázhattuk, hogy az égiek kegyesek voltak hozzánk. Csodálatos időnk volt, nem túl meleg, nem túl hideg. Eső nem esett, szép napsütéses túrán vehettünk részt.

Személy szerint nekem nagyon tetszett. És nem csak azért mert ez volt első külföldi utam, első igazi túrám, és először voltam magasabban, mint bármely magyarországi terület…
Örülök, hogy nem hagytam ki!