A Vlegyásza-csúcs megmászásának eseményei a “ Vigyázó-hegység és Fehér-Sziklák avagy a Vlegyásza harmadszor is!” bejegyzésben olvashatóak. Itt csak saját személy negatív élményemet örökítem meg.

A baljós előjelek!

Szóval volt néhány égi jel már a túra előtt is, amire akkor oda sem figyeltem, utólag már másként látom. Eredetileg ezen a hétvégén nem is akartam túrázni menni. Már teljesen úgy készültem, hogy hétvégén más programom lesz. Ennek ellenére mégis a túra előtti napokban vettem nadrágot és kalapot (kettőt is) a következő túrára – akkor még nem tudván, hogy a hétvégi utam a Vlegyászára vezet.

Az akciós nadrág, amit szerettem volna sajnos nem volt a méretem, ez már intő jel. Ami volt szerintem elég drága volt, ennek ellenére végül mégis megvettem – bosszankodtam is utána, hogy minek, ha még nem is megyek túrázni a héten. Amúgy igazi túra naci, több hosszban hordható szárral, kényelmes, könnyű, nyárra ideális, de amit a gyártó előnynek szánt, az nálam hátrány lett. Erről később.

A kalap -  az első, amit vettem kicsi lett, vissza nem vették, cserélni nem tudták (béna vásárló, magyar kereskedő – tipikus) , a második az szuper, habár kicsit nagy a pereme, de legalább jól védi a nyakat leégés ellen. Viszont eredetileg nem ezt akartam megvenni, hanem egy olyat, amihez volt rovarháló, azaz a kalap teljesen bevonható egy cipzáras hálóval. Rögtön megtetszett, de akkor arra gondoltam, soha az életben nem megyek olyan túrára, ahol erre szükségem lenne, akkor meg minek vegyem meg.

Soha ne mond, hogy soha!

A Vlegyásza túra alatt százszor megbántam, hogy nem azt a sapit vettem meg.

Miután Zoli szólt, hogy mégsem mennek azok, akik mentek volta és van hely, össze kaptam magam és rábólintottam, hogy megyek – főleg ha már jól bevásároltam a túra cuccokkal.

De jöjjön az igazi sötét oldal!

A Vlegyásza-csúcsról lefelé jövet a pásztorkutyáktól menekülve szétváltunk. Vagyis én lemaradtam, fotózgattam, megcsúsztam egy kissé le a hegyoldalon és úgy éreztem roppan valami a térdemben. Azonnal felállni nem tudtam, így nem értem utol a többieket. Lemaradtam. Zoliék visszafelé haladtak a szekérút irányába, de az tőlem már magasabban volt. A lábam fájt, felfelé nem tudtam menni, hát elindultam lefelé a völgybe.

Ezen a szakaszon nincs út csak meredeken lehet ereszkedni a hegyről, sok a kiálló szikla, nehéz terep. Fájós lábbal főleg. Ahogy leérsz a völgybe azt hiszed sínen vagy, de nem. Felázott, süllyedős talaj, továbbra is özönlő legyek, továbbra is nehéz terep. A patak mederben és néhol a völgy Fehér-Sziklák felőli oldalán haladtam. Itt már kezdett a lábam jobban fájni, néha az is eszembe jutott, hogy tényleg megesznek a farkasok

Ekkor viszont elértem arra a pontra, ahonnan már látszott a turista úthoz vezető emelkedős szakasz és a nem sokkal később a murvás utat is elértem. Itt megálltam és próbáltam vizes ruhával betekerni a térdem, de nem sikerült. A túra előtti napokban vett nadrágom szára lecsatolhatós, azt próbáltam megvizezni, de nem vette fel a vizet, (mivel, hogy vízlepergetős túranaci) nem tudtam mivel rendesen bekötni a lábam. Eközben azon gondolkoztam, a többiek továbbmentek vagy még fent várnak. Ez volt az a rész, ahol felfelé menet is egy kicsit lemaradtam és még mondtam is Zolinak, menjenek csak a kocsihoz visszatalálok. Ebben bíztam, hogy vissza is mennek, ezért előbb elindultam a kocsi felé, de pár méter után mégis megfordultam és vissza fel akartam menni a hegyre. Vesztemre! A homokban az emelkedőn ismét megcsúsztam, vagyis jobb lábam megsüllyedt, térdre estem, a bal lábam pedig ismét kifordult alólam – ezúttal már jobban, sokkal jobban.

Ekkor már nagyon fájt, azt hittem nem fogok tudni tovább menni és itt a vég. Itt is megpróbálkoztam azzal, amivel már fentebb is – kiabáltam a többieknek, talán meghallják. De nem! Lecsúsztam vissza a patakhoz, ismét próbálkoztam a nadrág szárával, mely hosszas vízben áztatás után némileg megadta magát. A hideg patak víz enyhítette a fájdalmat, elkezdtem bicegni vissza az úton a kocsi felé. Pár perc múlva egy román család állt meg mellettem az úton a kocsival. Nagyon rendesek voltak, megkérdezték, hogy vérzik-e a sérülésem, kell-e segítség, és hogy levigyenek-e a településre. Én bolond meg eljátszottam a kemény fiút, megköszöntem és visszautasítottam a segítséget. Megkérdeztem nem-e láttak három gyalogos turistát és mivel nem rémlett nekik (vagyis láttak lefelé menni embereket, de hogy hányat arra nem emlékeztek) hát bicegtem tovább lefelé és bíztam abban, hogy a többiek már lent lesznek. A vízeséshez érve már nem csak a nadrágot vizeztem, hanem magamat is, hűtöttem ahogy tudtam a lábam és egész jól be is vállt, így sikeresen leballagtam a kocsihoz, 17:03 volt ekkor az órámon. De nem volt ott senki. Már kezdtem aggódni, hogy végül őket ették meg a pásztorkutyák és vagyok a túra egyetlen túlélője – ciki mert a kocsikulcs Petinél volt.

Ahelyett, hogy leültem volna várni, üzenetet hagytam a kocsi ablakán és indultam vissza fel, de csak lassan haladtam. Ismét a vízeséshez értem, ismét hűtés a térdemre. Miután kijöttem a vízesés udvarából láttam, hogy a többiek jönnek lefelé. Leültem és megvártam őket. Megörültem, lesz aki haza vezet, nem falták fel őket a kutyák, ők is megkönnyebbültek, hogy nem kell elszámolniuk odahaza a hiányzó létszámmal . Kb. 18 óra körül értük el ismét az autót, az estebéd után pedig indultunk haza Debrecenbe.

Majd két hete már ennek, de még mindig nem hajlik rendesen a térdem anélkül, hogy ne fájna – igaz korábban már volt két térdsérülésem, még nyílt sérüléses is, az orvosi kezeléseket pedig mindig elhanyagoltam, félvállról vettem. Most is – és még csodálkozom hogy nem gyógyul… Azért remélem a Csodavár túráig rendbe jön, ha nem, akkor lesz hely a kocsiban másnak is

sspace, admin