2011. szeptember egyik gyönyörűnek ígérkező hajnalán 04.30-kor találkozott a „turafotok.hu” egyik kis különítménye, Zoli, Rita és jómagam, hogy egy újabb kihívást teljesítsünk, ezúttal az Alacsony Tátra egyik sokak által látogatott csúcsán, a Gyömbéren. Csütörtökön kaptam a szokásos kör SMS-t Zolitól, de nem kellett sokat gondolkodnom azon, hogy csatlakozom a csapathoz. Igaz, még élénken éltek bennem a mintegy egy hónappal korábbi, Koprova-túrát követő „fájdalmas” élmények, amelyek a vádlimban és a combomban keletkeztek, ennek ellenére, katonásan szólva, azt mondtam magamnak, hogy „ami nem öl meg az erősít”, így igent mondtam a kihívásra.
Az Alacsony-Tátra csúcsai, jobbról balra Chopok (2024 m), Déres (Dereše) 2004 m - a Gyömbér (Ďumbier) 2043 m a képen még nem látható
A túra adatai:
Időpont: 2011. szeptember 17.
Szintemelkedés: 900-950 m között
Megtett távolság: kb. 12 km
Időtartam: bőséges pihenőkkel együtt 6,5-7 óra
Ajánlott időszak: minden évben július 1-től szeptember hónap végéig (amíg le nem esik az első hó)
Kötelező felszerelés: a túrabakancs és (főleg nyáron) az esőkabát
Miután megvettük az autópálya matricát, megkezdtük utunkat, először Sajószentpéterre, ahol felvettük a kis csapatunk negyedik tagját, Zoli egyik rég nem látott jó barátját, Endrét. Miután teljessé vált a csapat, folytattuk utunkat a bánrévei határátkelő felé. Határátlépést követően Rimaszombat-Hnusta-Tisovec érintésével elértük Brezno (Breznóbánya) városát. Brezno-ba beérve egy hídon kell áthaladni, amely után az első lehetőségnél jobbra kell fordulni és elhagyni a várost ÉK-i irányban. A következő település Zadné Halny, ahol egy jelentős kereszteződésnél balra kanyarodva É-i irányban kell haladni. Egy hosszabb szakaszt követően elérjük Myto pod Dumbier települést. Itt a 72-es útra kell ráfordulni (ami egy balos kanyart jelent) és haladni Bystra felé. Mielőtt elérnénk a település centrumát, lesz egy Y elágazás, ahol jobbra fordulva É-i irányban vadregényes szerpentines útszakasz (kb. 10km) veszi kezdetét. Ezt az utat követve eljutunk Trangoska településig, túránk kiinduló pontjáig. Igazság szerint mielőtt elérnénk a települést, az út bal oldalán találunk egy elég nagyméretű parkolót, amit nem lehet eltéveszteni. Itt ingyenesen parkolhatunk az autónkkal. A kiinduló pont 1125m-es magasságon fekszik, kb. 280 km-re Debrecentől, és kb. 3,5 óra alatt teljesíthető.
A parkolóban mindenki kinyújtóztatta magát, feltöltődtünk egy kis reggelivel, majd átöltöztünk kedvenc túraszereléseinkbe. Endre optimista lévén a rövidnadrágot választotta, én azért felcipzáraztam a nadrágom hosszú szárát. Elinduláskor mindenki hosszú ujjú felsőt vett fel, de később le kellett vegyük lévén, hogy az idő melegebb volt, valamint azért, mert Zoli „szokásához” híven erőteljes tempót diktált. Szóval a parkolóból K-i irányba indulva, a Zöld jelzésen haladva kezdtük túránkat. Egy menedékháznak, vagy panziónak tűnő épület garázsában Ritával megpillantottunk egy srácot, aki egy karton dobozos tejet pakolgatott. Akkor még nem is sejtettük, hogy túránk során találkozunk ezzel a sráccal, de erről majd beszámolóm későbbi részében teszek bővebb említést. A túra első szakasza, olyan 1500 m-ig, erdei ösvényen halad, ahol a közlekedést a nagyméretű kövek, és a laza kőtörmelék nehezítik, tehát a bokákra vigyázni kell! Az ösvény mellett hűs hegyi patak csobog helyenként kisebb vízeséssel tarkítva. Zoli elmondása alapján barlanglátogatásra is készültünk, kérdezte is, hogy van e fejlámpám, mert az övét a kocsiban hagyta. Mint kiderült, elhamarkodott volt a lelkesedés, mert a barlang bejárata le is volt zárva, tehát nem is tudtunk volna bemenni.
Tovább haladva, szép lassan kiértünk egy olyan szakaszra, ahol már elhagytuk a magasabb növénytakarót és csak alacsony cserjés, szegélyezte utunkat. „Természetesen” az ösvényt az út teljes hosszán nagyobbacska kövek borították, amelyek néhol simák, és fényesek voltak, ezért erősen csúsztak. Mintegy egy órás mászás után csodálatos látvány tárult elénk. Megpillantottam egy menedékház tetejének egy részletét. A menedékház a Stefanika nevet viseli. Mindjárt szaporábbra fogtam lépteimet, a pihenés és feltöltődés reményében. Hiszen, mint mondtam, Zoli az elején olyan tempót diktált, hogy a menedékházhoz érve rögtön pólócserével kellett kezdenem. A menedékház szállásként is igénybe vehető, de aki csak megpihen túrázás közben, az is kaphat itt forró teát vagy akár nagyon finom káposztalevest, nem túl drágán. Endrével ketten a forró teát választottuk. A forró tea szürcsölgetése közben magyar nyelvű beszédre lettünk figyelmesek a szomszéd asztalnál. Egy négytagú magyar csapat, akik elmondásuk alapján aznap hajnalban találkoztak először, szintén élvezték a menedékház büféjének vendégszeretetét. Pestről érkeztek és a „turatars.com” internetes oldalon találtak egymásra.
Na és itt következett az érdekesség, mert olyat láttunk, amit eddig még nem nagyon korábban. Szóval azt gondoltuk, hogy annak a sok finomságnak a nyersanyagát, amit a büfében kapni lehet, nem kocsival, de nem is helikopterrel hozzák fel 1700 m magasságba. Nos megpillantottuk azt a srácot, akit a beszámolóm elején említettem (A tejpakolósat). Egy nagy fából készült, hátra vehető tartószerkezetre felerősítve műanyag rekeszekben, nylonzsákokban érkezik a sok-sok nyersanyag, ami a főzéshez kell. Még vagy 120 db tojás is volt a rekeszekben! Két srácot láttunk, szerintünk váltásban járnak naponta többször is, végig ezen a zergéknek is kihívást jelentő terepen föl meg le, hátukon akár a teli söröshordóval is, ami, valljuk be, nem könnyű!!!
Pihenést követően feltöltődve a forró teától, újra hátunkra vettük a hátizsákot, valamivel kevesebb lelkesedéssel, mint a „sherpa” fiú az ő terhét, és folytattuk utunkat immár teljesen kopár és sziklás, kanyargó hegyi ösvényen. A kiírás szerint még másfél óra a csúcs. Az út a menedékház mögött folytatódik ÉK- i irányban. A múltkori, Koprova-túrához hasonlóan, ezt a csúcsot is sok turista látogatja, mert felfelé nézve a csúcs irányába látni lehetett a túrázók kígyózó sorát, akik hozzánk hasonlóan, nem tudván mit kezdeni a szombatjukkal, küzdötték magukat a csúcs felé. A menedékház után a szintemelkedés nem jelentős, szépen kényelmesen lehet haladni. Mielőtt elérnénk a hegygerincet, elágazáshoz érünk, ahol választhat a lelkes túrázó, hogy NY-nak fordul és kicsit keményebbre tervezve a túrát, megcélozza a Chopok-ot, vagy K-felé indulva tovább folytatja az utat a közelebb, de magasabban lévő és szintvesztés nélkül elérhető Gyömbér (Dumbier, 2043 m) csúcsra.
A mai nap mi szerényebbnek bizonyultunk, így hát K-DK felé véve az utat megkezdtünk utolsó szakaszunkat a csúcsig, amely „érinthető” közelségben volt. Mintegy 20-30 perc múlva megpillantottuk a csúcsot jelző kettős keresztet, ami szinte egy gyorsító rakéta erejével felérve repített minket a csúcsig. Zoli volt az első, aki teljesítette a küldetést és megpillanthatta a lélegzetelállító látványt, ami a csúcson várta a megfáradt túrázót. A Koprovához hasonlóan itt is a „sok jó ember kis helyen is elfér” elvet kellett követni, mert annyian voltak a csúcson, a nem túl kellemes időjárás ellenére is. Annyiban szerencsénk volt, hogy a szél elfújta a felhőket, így a kilátás zavartalan volt. A távolban megfigyelhettük a felhőkből kikandikáló Magas- és Liptói-Tátra csúcsait is. Természetesen elkészült, a korábban említett magyar csapat hathatós támogatásával, a szokásos csoportképünk is, majd kaja és további álmélkodás után elindultunk lefelé.
Itt azonban elgondolkoztunk azon, hogy hogyan tovább. Ötletelni kezdtünk azon, hogy csak át kellene menni a Chopok csúcsra, mert hát nem minden nap jut el ide az ember, majd onnan libegővel le tudnánk ereszkedni kiindulópontunkhoz. Endre azonban kiderítette, hogy a libegő nem megy föl teljesen a Chopok-ra, csak egy alacsonyabban fekvő állomásra, ami mintegy 50 perc séta még, így úgy döntöttünk, hogy inkább adunk az élvezetnek és ugyanazon az úton megyünk le, amelyiken feljöttünk, merthogy a káposztalevest nem akartuk kihagyni! Így is lett. A menedékháznál megálltunk és átadtuk magunknak a szlovák kulináris élvezeteknek, és elfogyasztottunk egy tál káposztalevest. Ezután folytattuk a lefelé vezető utat, ami jócskán megterhelte a bal térdemet, ami sajna nehezebben bírja a meredek lejtőket. A csapat lefelé kettészakadt. Rita és én ütemesen haladva mintegy fél órával hamarabb értünk az autóhoz, mint Zoli és Endre, ez persze nem von le semmit a csapat teljesítményéből, hiszen nem egy egyszerű túrát választott a csapat szokásos túraszervezője, Zoli.
Gyömbér túra résztvevői: Zoli, Peti, Rita, Endre
A beszámolót írta és a képeket készítette: Szabó Péter
